Szemeiben tüzes vágy,
Lelkében örök ifjúság.
Vágyott álom mit csak ő ért,
Társ kit szíve mélyén úgy remélt.
Remélte a jót, a szépet,
Megkapott mindent egy egészben.
A Nő ki férfit remélt,
Kapott egy embert, aki mindennél többet ér!
Érti vágyait, életét,
S ez az, amiért egy igaz Ember küzd és él!
Érezd a tüzet mely lelkedig, hatol,
Érezd a vágyat mely testedben, tombol.
Szerelmes szavakkal simogass,
Őrjítő csókokkal borzongass.
Kívánj, mint még soha senkit,
Szeress, ahogy csak Embert lehet szeretni.
Vágyakozz létem után,
Ha nem vagyok, Érezd, hogy meghalt benned egy fél
VILÁG!
Néha úgy fáj az élet,
Gyakran nem értem a sok miértet!
Miért kell annyit tűrni,
Miért kell folyamatosan megalázkodni?
Sok hitvány ember él a Földön
S nekünk ezeknek kell tűrnünk?
Tűrnünk és gyötrődnünk tovább,
Mindaddig, míg Hitvány tapossa a Föld porát!
Lopott versek, elcsent sorok,
Szavak szállnak egy szürke hajnalon.
Amint felkel a Nap a versek, elosonnak,
Helyükben csak légüres tér marad.
Mosolyog az égbolt, de az üresség egyre csak nő.
Rohan az egész világ, nincs egy perc megállás.
Az ember csak fut, szalad,
Halszolja a bűnös pillanatokat.
Már nincsenek értékek, mindenkit csak egy cél éltet.
Taposs, hogy élhess! Ezt tegyed, míg az úr szólít téged.
Céltalanul bolyongsz az utca jobb oldalán,
A cél tapossa a poros út bal oldalát.
Átkelni lehetetlen, az autók megállás nélkül süvítenek.
Őrült sebességgel követik egymást,
A lámpák vakító fényén kívül már semmit sem látsz.
Megszédít a fény-csillogás, melyet a Nap varázsolja szemedbe az autók polírozott testén át.
Vágyad csak nő, s egyre jobban fáj, hogy te vagy az út jobb oldalán.
Már nem álmod a baloldal, a köztes lét mi igazán foglalkoztat.
Tetszik a fény, a dráma, amit meg kellene vívnod minden áldott nap.
Csakhogy erőd véges, de hogy miért ezt te sem érted!
Úgy érzed minden csatát, meg tudsz harcolni, a tested viszont őrjítően tiltakozik.
Nem akarja a fényt, a drámát, mert a lelked csak egy kihalt ország.
Ország, melyben csak egy ember él, ki nem érti, miért minden oly nehéz.
Nincs társ, nincs ellenség, melyeket még a csillogás is egyre jobban emészt.
Végül már csak azt veszed észre, átkerültél a túl oldalra melyben…
Óh csillagok oly messze vagytok oly magányosak,
Fényévekre laktok egymástól, de mégis egy egészet alkottok.
Fények mikben tündököltök, csodák mikben gyönyörködünk.
Olyan, mint egy óvoda, kicsik s nagyok hada.
Állj! Az igaz értékekben mindez nem számít, hisz a pompa fény csak ámít.
De ha az ember felnéz a csillagos égre
Meggyulladnak benne a fények.
Lehetnek ezek álmok vagy vágyak, a szív útjába semmi sem állhat.
Lehet háború vagy béke, ti mindig fent lesztek az égen.
S, míg ti vagytok éltek, mindig lesznek álmok és remények.
Látod, amit én? Egy sík kép mi mindent eléd, repít.
Nem szépít, nem ferdít, tiszta, mint a gyermeki szív.
Állj meg most egy pillanatra, s gondold azt, hogy a lap helyett előtted egy tükör van.
Tetszik, amit látsz, vagy inkább mást kívánsz.
Kívánj most hármat, hogy a tükörben máskor jobb embert láthass…
